
Az integrál szemléletet Ken Wilber amerikai gondolkodó hozta létre, aki fejlődéslélektani, filozófiai, pszichológiai és hittel kapcsolatos munkáiról ismert, s akinek célja az volt, hogy a modern pszichológiai felfedezések és spirituális hagyományok közötti összefüggéseket megtalálja és összegezze. Az információkat és tudást összeadó, összevonó integrál elmélet az emberi tudatfejlődésnek megfelelően különböző tudatszinteket különböztet meg, melyek meghatározzák az egyén viselkedését, motivációit és szándékait.
A születés előtti, anyaméhben töltött kilenc hónapot és a születést foglalja magába. Kezdetben a magzat az egység állapotában van az anyával, majd a fizikai szintű differenciálódás a születés küzdelmes szakaszain keresztül indul meg. A folyamat végére a csecsemő az anyaméhtől független, fizikailag különálló szervezetté válik.
Az anyagi én világa, a fizikai testtel azonosuló egyén szakasza. Szükségletei a fiziológiai szinthez kapcsolódnak (éhség, szomjúság, levegő, mozgás stb.), kogníciója is a testérzetre, érzékszervi ingerekre terjed ki. Az egyén önmagát a szenzoros-fizikai eseményekkel azonosítja. Világmegélése túlnyomórészt egy álom nélküli mélyalvásszerű állapot, melyben a világ egy differenciálatlan massza. A külvilág és saját belső világa egységet alkot, a fizikai én és a körülötte lévő anyagi világ még összekeverten vannak jelen, nem differenciálódtak. Értékrendje a túlélésre, az ösztönöknek, testérzéseknek való engedelmességre terjed csak ki. Itt nincs gondolkodás, nincs nyelv, nincs logika, nincs idő és nincs belső pszichológiai tér sem.
Ez a fantáziák-emóciók állapota, amikorra már kialakulnak a valós fizikai határok a gyerek és a külvilág között, de az érzelmi határok még nem. A gyerek tudata azt érzékeli, úgy hiszi, hogy amit saját maga lát, érez, érzékel, ugyanazt látja, érzi, érzékeli a világ is. A tárgyállandóság, a mentális reprezentáció fázisa ez, (fejben végrehajtott próbálkozások, gondolkodás), amihez a szavak megjelenése is hozzá tartozik. A biztonság-, szeretet-, és valahová tartozás hiány-szükségletei jellemzik.
Itt az egyén a mentális, vagy fogalmi, konceptuális énnel azonosul. Ez a reprezentációs elme, ami megfelel Piaget művelet előtti korszakának. Ez az elme képekből, szimbólumokból és fogalmakból áll, melyben megjelenik az idő és az időben való gondolkodás. Mivel az egyén és a többi személy, vagy tárgy nem tisztán differenciált, a gyerek a világát olyan tárgyakkal népesíti be, amelyeknek lelket és mentális működést tulajdonít. Az elme nem különül el tisztán a világtól, a jellemzőik összekeverednek. Ez a karakter kikristályosodásának a kora, melyet az egocentrizmus jellemez. Itt tanuljuk meg akaratunkat érvényesíteni, azt gyakoroljuk. A szavak, a képzelet itt még nem áll össze egységes logikává. Egy időben egy helyzet egyetlen mozzanatát vagyunk ekkor képesek csak figyelembe venni. A társas normákat nem fogjuk fel, akár erőszakos impulzivitás is jellemezheti viselkedésünket.
A szabályok és szerepek megértése és alkalmazása bontakozik itt ki. Az egyén mentális szerepeket alkot, és vesz magára. A gyermek megtanulja beleképzelni magát a másik szerepébe, más személy nézőpontjából látni a világot. A morális nézet a konvencionális szintre jut, ahol a szabály, a rend, a jó és a rossz fogalmai dominálnak. Itt válnak kontúrossá a szociális szkriptek (társas forgatókönyvek, sorskönyvek, kimélyült karakterpályák). Itt alakulnak ki az emberi játszmák, álarcok. A saját impulzusai kiélése helyett az válik dominálóvá, hogy hogyan felel meg azon csoportoknak, amelyekben él, hogyan kap helyet bennük. Itt az egyén a társas rendszerében uralkodó szabályokat tanulja meg, amelyek alapján kialakíthatja saját helyét a többi ember között. „Mások szemén keresztül” is látja a világot, természetesen saját szűrőin átengedve. Ha jól tartja a szerepet, kompetensnek éli meg magát.
Itt nemcsak a körülöttünk lévő konkrét tárgyakkal tudtunk műveleteket végezni, hanem már a gondolatokkal is meg tudjuk azt tenni. Míg előtte nem tudtuk előre elgondolni, mit fogunk egy adott szituációban tenni, itt már a helyzeteket, eseményeket, problémákat vagyunk képesek modellezi a fejünkben, vagyis logikai műveleteket végzünk, lehetőségekben és feltételekben gondolkodunk. Logikai gondolatmeneteink lineárisak, világnézetünk tudományos, racionális: hipotéziseket alkotunk, majd ellenőrzünk.
Itt az alapvető működési modell a hálózatlogika vagy víziólogika, ami egy szintetizáló, integráló tudatosság működési módját jelenti. Az egyén kognitív fejlettsége eljut a víziólogika szintjéig, ahol hálózatosan, integratívan, kreatívan, szintetizálóan, összefoglaló víziókban, modellekben látja a világ dolgait. Kialakul a megfigyelő én, ami képes túlhaladni az elmét és a testet, és így képes tárgyakként szemlélni azokat. A megfigyelő én egy mélyebbre helyezett centrumba lép, amely kívülről tud rátekinteni az elmére. Ezen a szinten sokszínű, hiteles, autentikus emberek vannak, akiket belső küldetésük hajt.
Az egyén itt képes az éber tudatosság jelenlétében, az „itt és mostban” élni. Intuitív és analógiás kogníció egyaránt jellemző erre a szintre. Már annyira fellazul a karakter, hogy részlegesen feloldódik az elkülönült én-érzet, és időnként elmosódik a kívül és belső különbsége. Akkor lép valaki erre a fokozatra, mikor a korábbi szinteken jóllakott magával, s komolyan kezd érdeklődni a többiek, a szerettei iránt. A pszichikus szint az öt érzékszervvel és elmével (gondolkodás, képek, érzelmek) felfogható világ, a megnyilvánult természet – és az azon túli, a „meg nem nyilvánult” természet határára esik. Ekkor az egyén az öt érzékszervével az elméjén belül működik, ugyanakkor képes ráérezni a világ mögöttes erőire, melyeket konkrétan még nem tapasztal meg. Ehhez a szinthez tartoznak az alábbi jelenségek: telepátia; prekogníció; tisztánlátás, auralátás, szinkronicitás, flow élmények, illetve a szamszkárák mélyebb megértése: asztrológia, tarot stb.
A szubtilis azt jelenti, hogy finomabb valóság, mint a külső anyagi világ. Ezen a szinten belépünk a meg-nem-nyilvánult természet világába, az örökkévaló szimbólumok területére, azok közvetlen, vagy rendkívül intenzív közvetett megnyilvánulásainak tapasztalásában lehet részünk. Egy mélyebb megélés történik itt, mint az előző szinten, mivel a tudat teljesen elkülönül a szokásos elmétől, és elmerül az élményben. A szentek és misztikusok, a transzok és mély meditációk világa ez. A finom valóságot, a szimbólumokat teljes értékű és elemi erejű realitásokként éljük itt meg.
A tökéletes üresség birodalma. Amikor a meditációban az ént követjük önmaga gyökeréig, ott a tiszta ürességet találjuk. Ez a feloldódás, megszűnés, a nirvána állapota. Gyakran a mélyalvás álomnélküli szakaszához hasonlítják, azzal a különbséggel, hogy ebben a tudatosság töretlen erővel van jelen. Ez nem egy sötét állapot, hanem az abszolút teljességé. Semmilyen manifesztáció, jelenség nem tudja megközelíteni, tartalmazni. Nem tárgyként, hanem tiszta énként, tiszta ürességként, tudatosságként sugárzik. Ez az egyetemes és változatlan Én, a Lélek élménye, önmagára ébredése. Ez még mindig dualitás közegben nyer értelmet, melyben megmarad a Lélek és a Természet, a nirvána és a szamszára kettőssége.
Itt az én érzete stabilan feloldódik, a megfigyelı eggyé válik és egy marad minden megfigyelt dologgal, legyen akár éber, akár álom, akár más állapotban. Ez nem egy külön szint, hanem minden szint, állapot, meghaladva és integrálva egyszerre. A jelenségek továbbra is megjelennek, a nélkül, hogy lenne külön szemlélőjük. Ez a nondualitás, a „megváltottság” jelentése.